Büszkeség
Jajj jajj. Ez a szó. Van, akinél ez nagyon erős dolog. Olyan valami, ami szinte erősebb a józan észnél is.
Van is egy jó példám erre. Egyszer összevesztem a legjobb barátaimmal valamin, később rájöttem, hogy tök hülyeség volt az egész. Büszkeségből azonban nem kerestem őket... Eltelt egy hét, talán másfél, majd full részegen felhívtak Balatonról, hogy ők ott buliznak, és mi a helyzet velem. Én szintén valahonnan jöttem egy kocsmázásból, és hasonlóan illuminált állapotban voltam, mint ők. A derűs az egészben az, hogy másnap semmire nem emlékeztem amin öt percen keresztül beszélgettünk akkor, de megmaradt egy érzés, az, hogy nyitottak felém, és bocsánatot próbáltak kérni, mert faszok voltak (természetesen én is, de sokszor megmakacsolom magam). Hát igen... de hiába, a lelkiismeret. Engem is már fúrdalt. Basszus, hiányoznak, felhívnám őket, de mégsem...nem, nem lehet, áh, nekik kell! Én biztos nem, majd ők!
Mi van akkor, ha két ilyen beállítottságú ember veszik össze egymással?
Szerintem máris tudod a választ. Bizony bizony. Büszkeségből egyikük sem keresi egymást, és ott véget is ér a dolog egy ilyen aprócska emberi idiotizmus miatt. Nincs igazam? (Valószínűleg többet nem is beszélnek.)
Szokták mondani, hogy okos enged, szamár szenved. És mennyire igaz! Minden ilyen mondásnak van valami alapja. Ó drága emberek, miért vagytok ti emberek, ha nem vagytok képesek kompromisszumokra? Miért nem lehet engedni a másiknak? Miért kell mindig a másikban keresni a hibát?
Nézzünk először magunkba, aztán mutogassunk a másikra, hogy de ő így, de ő azt, de ő úgy...NEM! Nincs de ő. Csak Én vagyok. Elgondolkodtam több szakításomon, hogy vajon miért lett vége a párkapcsolatomnak. Egészen egyszerű a válasz: mert mindig a másikban kerestem a hibát. Közben pedig magamban kellett volna elsősorban. Érdekes megállapításra bukkantam. Ez pedig az, hogy wow, tényleg először magunkba kell nézni, bármi van. Ha belegondolsz, mindig a másik a hülye, mindig a másik a hibás, mi magunkat nagyon ritkán hibáztatjuk. Hoppá, ismétlem, miért is van ez? A kisgyerekek is szeretnek egymásra újjal mutogantni, mert az pofon egyszerű dolog. Hát nem? Hát de! Lehet már a gyerek ezt nagyon fiatal korában úgymond "elsajátította", és megrögzült benne ez a bizonyos büszkeség tudat. Nem, ő nem, mindig csak a másik, csak ő lehet, csak ő ez, csak ő az. Én nem, én soha. Ugye? Ugye.
Most nézz erősen magadba, akár állj a tükör elé, és vizsgáld magad perceken keresztül. Én például szeretem a saját tekintetemet bámulni perceken keresztül a tükörben. Próbáld ki.
Majd gondolkozz el azon, vajon kiket bántottál meg az utóbbi időben, és miért? Hamar rájössz a miértre...és már tudod is a választ. Mert ujjal mutogattál rá, mint a kisgyerek. Azt a legegyszerűbb igaz? Igaz. Nem is néztél magadba előtte...ugye ugye. Fáj az igazság, de rájöttél, hogy túl büszke vagy. Az ember lehet büszke, de vannak esetek, amikor muszáj félretennie a büszkeségét ahhoz, hogy megóvjon tőle dolgokat. Feleslegesen ne veszítsünk el senkit azért, mert túl büszkék vagyunk, és nem vagyunk kompromisszum képesek. Ha egyszer az ember túlesik egy ilyen büszkeség félretételen, rájön, hogy nem is olyan borzasztó. És utána mennyire kellemes érzés, hogy igen, megtettem, és megérte. :-) És nincs ott többé a "mi lett volna ha..."
Üdv a valóságban emberek! Bámm!